Az a megátalkodott őrült, egyirányú utcából szembe jön ki… Lehúzom az ablakot, hogy hallja ahogy mondom: „egyirányúúúú”, majd miután látom rajta, hogy meghallotta és már sötétedik is az arca, gyorsan a gázra nyomok, nehogy revansot vegyen…
Ismerősökkel való beszélgetés után: „Miért kellett EZT mondanom neki? Annyira ciki” //sóhajok, mellkasi szorító érzés, a szégyen küszöbén toporgok. „Mit fog gondolni rólam ezek után? Igazán gondolkodhattam volna, mielőtt megszólalok.”
Nyáron megegyeztünk a főnökkel, hogy három órában fogok tanítani. Mertem képviselni magam, hogy most ennyi fér bele, kicsit szégyelltem is mondani, hogy „igen, nekem most CSAK ennyi…”, aztán megjött az email, hogy NÉGY órában tanítok szeptembertől. „Most mi legyen? Plusz egy nem is sok… De mégis háromban egyeztünk meg, és én végre képviseltem a saját igényeimet, erre nem vették figyelembe? Mondjam, vagy ne mondjam? Volt ereje a szavaimnak? Vagy meg se hallottak?” Olyan igazságtalan, hogy nem bírtam nem megszólalni… Olyan boldog vagyok, hogy azt világgá kell kürtölnöm… A döntés, amit meghoztam, és sok ember előtt kimondtam, megváltoztathatatlan…
Egy valami közös ezekben a történetekben: - az az erős érzés, ami megszólalásra hív, hogy „nem tudod magadban tartani” a mondandód, - és az a másik erős érzés, amit a kimondás kelt benned. Gyere, és meséld el nekünk a te történetedet, azokról a bizonyos kimondott szavakról!
Játékmester: Kovács-Czopf Ági
Színészek: Bognár Csaba, Czirmai Ildikó, Molnár Zoltán, Wittmann Tamás
Zenész: Horváth Eszter
