Hogy miért? Talán azért, mert elvárták tőlem, hogy tiszteljem a rideg/pökhendi időseket, az agresszív /alázósan viccelődő férfiakat, a szarkeverő/mézesmázas nőket, az árulkodó/hisztis gyerekeket, a következetlen/nem túl okos tanáromat, a hatalmával visszaélő/közben hálát váró főnökőmet, az udvariatlan boltost, a rossz szagú piás rokonomat, az együtérzésre képtelen orvosomat. Szóval sok olyat, akiket egy cseppet sem tartottam tiszteletreméltónak, de még szerethetőnek se.
Köszönj szépen! Ne vágj képeket! Fogd meg a kezét! Puszild meg!
Miért? Mert felnőtt, mert nagyobb, mert kisebb, mert sokat szenvedett, dolgozott, beteg! Mert a fia, az unokája, a testvére, a diákja, az alkalmazottja, a betege, a férje, a vője, a sógora vagy! Csak!
Na ne már! Megint?! Sőt!
Taszítottak, féltem, undorodtam tőlük. Olyanná váltam, aki a tisztelet hallatán jobb estekben egy fintort vágott, rosszabb napokon dühös lettem. Nem tiszteltem sem istent, sem embert. Magamat sem.
Nem tiszteltre neveltek, hanem behódolásra. (Innen most egy cifra káromkodást kitöröltem). Hálás vagyok, hogy ez átalakulóban van. Nem könnyű, inkább nehéz, iszonyú sok erőfeszítés.
Te tiszteled magad? Ha igen, jó.
Te tisztelsz másokat? Ha igen, de jó!
Téged tisztelnek? Ha igen, jaj, de jó!
