Dr. Aknai Tamás művészettörténeti szabadegyeteme

Egyének, közösségek, elszakadások és felemelkedések

Az előadó dr. Aknai Tamás művészettörténész, egyetemi tanár

A Pécsi Galéria folytatja a 2024-ben elindított előadássorozatot, amely segít áttekinteni a művészettörténet modern korszakának legfőbb tendenciáit, meghatározó mestereinek tevékenységét és jellemző műalkotásait. Ajánljuk az érdeklődőknek, szakmabélieknek és mindazoknak, akik tájékozódni szeretnének az 1945 és 1980 közötti történeti időszak vizuális kultúrájában. A hat előadásból álló sorozat alkalmanként másfél órában elemzi, értelmezi egy-egy kérdéskör fontosabbnak tetsző tényeit.

Február 11.

Szakadékok, hidak. A művészet 1945 után

Az absztrakt expresszionizmus kifejezés 1951-től vált általánossá. Benne már ott van Kandinszkij 1911 körüli „improvizácíóinak" szelleme. A fogalom lassan kiterjed az amerikai nem-figurativ és nem geometrikus festészet egész körére, ellentétben az akciófestészet megszorításaival, vagyis avval a lírai absztrakcióval, amelynek mesterei Wols, Hartung, Fautrier, Mathieu voltak. Az absztrakt expresszionizmus lehetővé teszi, hogy értékeljük azt az 1945 utáni amerikai művésznemzedéket, melynek munkássága az egyén érzelmi függetlenségére, az írásformák korlátlanságára és a festői spontaneitására épül. A fogalom 1951-től vált általánossá, amikor is a New York-i Museum of Modern Art-ban az észak-amerikai absztrakt művészet nagy kiállítását rendezték. Az amerikai absztrakt expresszionizmus elválaszthatatlan a kor egész vizuális kultúráját egységbe foglaló kapcsolatok hálózatától. Ennek a nemzetközi festészeti irányzatnak a lényege a művész lelki- és hangulati állapotának, tudat alatti képzeteinek közvetlen, drámai kifejezése és a festés folyamatának meditatív átélése. Mindezt a hagyományos kompozíció feloldásával és az ábrázolás száműzésével kívánták elérni. Ebben a művészeti stílusban tevékenykedő művészek szerint a festményeket gyorsan kell készíteni, hasonlóan a kínai kalligráfiákhoz. Nem szabad semmit fontolgatni, az alkotás akkor jó, ha spontán és „kitörésszerű”. A művészek az egyediségre törekednek az általuk már elgépiesedettnek, szabványosítottnak tekintett világban. De itt van azért a tablón Le Corbusier műve, a ronchampi zarándokkápolna (1950-55) is, a plasztikus építészet remekműve, ami kihívás volt a modern építészet főirányát meghatározó technicizmus ellen. Olyan változást indított el, amelynek hatása még napjaink építészetében is érezhető.

Február 25.

Tényleg meghalt a költészet?

Nem. A gondolkodó ember nem tűri a tétlenséget. Az 1945 utáni magyar művészet egyik sajátossága, hogy az egyes alkotói felfogások nem váltják, hanem kísérik egymást. Ilyen például a korábbi generációkra építő absztrakt vagy figuratív művészet, melyek művelői az európai avantgárd kísérletező alkotómódszereit vették alapul, ugyanakkor a helyi művészeti hagyományokat is követték.1945 után három törekvés mutatkozott életerősnek. Az első a posztnagybányai iskola volt, a második az Európai Iskola - ahova az École de Paris, a konstruktivizmus, a szürrealizmus és a nonfiguratív művészet magyar képviselői tömörültek -, míg a harmadik, iskolává nem szerveződő, sokarcú csoportot újrealista jelzővel lehet illetni. Az 1945 utáni első periódusra olyannyira jellemző Európai Iskola és a belőle kivált csoportok törekvéseit elsősorban festők képviselik. Korniss Dezső a legmarkánsabb egyéniség. Természetesen ezek az irányok keresztezték egymást - különösen 1949-54 között gubancolódtak össze a szálak. Az Európai Iskola 1949-ben meg is szűnt.A két fő tendencia között értékes vonulatot hozott létre a konstruktív törekvések sokfélesége: Kmety János szigora, Fónyi Géza vagy Domanovszky Endre konstruktív lírai csendéletei, Barcsay Jenő mozaiktervei. A Szocialista Képzőművészek Csoportja hagyományát folytatta Beck András, Kerényi Jenő és Mikus Sándor közös alkotása, az 1948-1950 között készült dombormű a sajtószékház József körúti homlokzatán. 1948-ban készült el Ferenczy Béni jóval később nyilvánosságra került Petőfi-szobra, amelynek meghitt és közvetlen életszerűsége akkor már nem felelt meg egy kialakuló hőskultusznak. Az 1945-ös fordulat nem szakította meg az előző korszak konzervatívabb törekvéseinek a folytonosságát sem: KisfaludiStrobl Zsigmond 1945-46-ban készült gellérthegyi Szabadság szobra egy korábbi emlékműszobrászat pátosza. Folytatódott Medgyessy Ferenc más irányú hagyománya is: 1956-os nagy kiállítása emlékezetes művészettörténeti esemény volt.

Március 11.

Az új tárgyfelfogás, a readymade kultúra

Az előadás elsősorban az angol és amerikai Pop-art képzőművészettel foglalkozik, azokkal a térségekkel, ahonnan az irányzat is elindult és ahol a legnagyobb hatású művészei működtek. A pop art az 1950-es és 1960-as években született művészeti irányzat, amely a tömegkultúra és a divat világát emelte autonóm kulturális-esztétikai kánonná. A pop art létrejöttében nagy szerepet játszott a fogyasztói társadalom megerősödése, globális érvényűvé válása és az új médiumok, mint például a televízió és az új típusú nyomdai termékek elterjedése. A pop art művészei a tömegkultúra által sugallt életstílust és értékeket vizsgálták és alkalmasint meg is kérdőjelezték ezeket. A „falra festett ördöggel” a  pop art a művészettörténetben új irányt mutatott, amely a korábbi művészeti hagyományokat és hierarchiákat átrendezte. Mesterei közül kiemelkedik az Angliában működő Richard Hamilton, EdwardoPaolozzi és az amerikai Andy Warhol, Roy Lichtenstein, Robert Rauschenberg. A dadaizmusban és szürrealizmusban gyökerező Pop-art művészei jellemzően hétköznapi tárgyakat, a tömegtermelés és a tömegkultúra termékeit emelték át a „művészetbe", amelyek így újabb - időnként profán - értelmet kaptak. Szívesen alkalmazták a nyomtatott reklámok, plakátok, (tömeg)termékcímkék és képregények stílusát, technikáját műveik létrehozása során. A Pop-art lényegét talán Robert Rauschenberg foglalta össze: "Szerintem a kép is valódibb, ha a valós világ részeiből készül."

Március 25.

A Fluxus és más…A hetvenes évek és a posztmodern korszak

A dadaizmus folytatásának is tekinthető nemzetközi művészeti irányzat az 1960-as évek elején jelent meg. (A fluxus latin eredetű szó, jelentése: áramlás) Rokon az akcióművészettel, a happeninggel, a képzőművészetet ötvözi az irodalommal, a zenével, a színházzal stb. Kifejezetten intermediális jelenség. Leginkább a kísérleti színházhoz áll közel, a művész által előre megtervezett esemény a művész közreműködésével, amelybe spontán módon a közönséget is igyekszik bevonni. Célja a művészeti élet és a hétköznapi élet, valamint a művész és a befogadó közti szakadék áthidalása. Ismertebb képviselői: John Cage, NamJunePaik, Tót Endre, Wolf Vostell. Hazánkban: Erdély Miklós, Halász Péter, Najmányi László, Szentjóby Tamás, Papp Zsolt, Vigh Máté, Wéber Kristóf. Határozottan túllép a képzőművészet hagyományos keretein. Egyfajta művészeti, esztétikai eseményként lehet értelmezni, amely a zene, az irodalom, a színház, a happening és egyéb művészeti ábrázolásmódok határterületén mozog. Tervezett és spontán megnyilvánulások jellemzik. Az előadás törekszik arra, hogy megismerhetővé váljon a világ művészeinek válasza a 20. század második felében adódó szociális és gazdasági-politikai kihívásokra. Szóba kerülnek ezért a társadalmi és pszichológiai határhelyzeteket vizsgáló művészek, de olyanok is, akik változatos tevékenységükkel genetikai és biodiverzitási kérdéseket feszegetnek, építészek, határterületeken tevékenykedő alkotók éppúgy, mint a hagyományos műfaji keretek között tevékenykedő művészek. Az előadás  célja ennek az interdiszciplinárisigényű szakmai közegnek a megismerése. Megkísérel lehetőséget adni a művészetet és gazdasági-társadalmi környezetet összekötő alapvető kérdések láthatóvá tételére.

Április 15.

Technológia és humanizmus

Victor Vasarely műveinek magyarországi feltűnése csendes forradalmat jelentett a vizuális kulturában. 1968. táján a szokatlan hangú alkotások az éppen kibontakozó gazdasági reform kísérőjelenségeként hatottak. Racionális tisztaság, pontosan követhető és a modern technológiák eszközeivel létrehozható vizuális minőségek jellemezték ezeket az alkotásokat. A magyar avantgárd korai, klasszikus hullámának teljesítményei ekkoriban,- a proletkult, majd a szocialista realizmus dogmatikus korszaka után nem sokkal- alig voltak ismertek, az avantgárd világhírű magyar mesterei már nem éltek ekkor az országban, emigráltak, kapcsolatuk Magyarországgal hosszú időre megszakadt. Akik itt maradtak, azok vagy a hallgatást, vagy a rendszerhez való alkalmazkodást választották. Kassák Lajos is csak a hatvanas évek közepén állíthatott újra ki. Pedig Kassák Lajos a magyar avantgárd megformálásával és a művészet forradalmi funkciójának hirdetésével elismerést vívott ki a modern művészet "híveinek" körében szerte a világon. A keleti Európa forradalmi korszakának lázadó tisztaságvágya igen jó ütemben érintette meg a hagyományosan baloldali francia értelmiség rétegeit, benne Vasarelyt, aki így egyszerre válhatott a tradíció továbbvitelét garantáló erővé és a merőben új gazdasági - tudományos-kulturális atmoszféra metaforikus jellemzésére hivatott médium megformálásának letéteményesévé.„Nekünk elektronikus vésőink vannak…” – mondta Nicolas Schöffer, a kinetikus művész. Korábban is alkottak „mobil” szobrokat, ismert Leonardo da Vinci munkássága, aki tanulmányozta a repülő szerkezeteket, nagyon sokféle mechanikus mozgással kísérletezett, dobgépeket készített, a francia királyt lépegetve járó, száját kitátó oroszlánnal örvendeztette meg. A kinetikus művészet modern előzményének tekintik Marcel Duchamprotoreliefjeit, Alexander Calder mobiljait, Moholy-Nagy László fénykinetikáját, továbbá NaumGabo és Nikolaus Pevsner konstruktivista kísérleteit. A kinetizmus, azaz a mozgás alkalmazása a 20. századi képzőművészetben tűnt fel tudatos alkotói szándékkal. A technika művészete „új nyelvként hatolhat be a kultúra áramköreibe, és eltüntetheti a régi maradványait.” Hogy melyek annak az új nyelvnek az eszközei, melyekkel az új energia tartalmát a közösség számára kollektív jelentésként tovább adhatják?

Április 29.

A fogalmak művészete. A „Koncept Art”

A remény alaptalan volt, hogy a „ fogalmi  - konceptuális - művészet” lesz majd az, amely el tudja kerülni a fogyasztói jellegű integrációt a hagyományos kultúra szempontjából rombolóan „progresszív”, modern változások sorában. 1969-ben úgy tűnt, hogy senki, még az újdonságra mindig éhes nyilvánosság sem fizet, - legalábbis sok pénzt nem,- egy fénymásolt papírlapért, vagy fotóért, ami egy közvetlenül nem is érzékelt-érzékelhető eseményre utal. Hogy nem „adózik” túl nagy figyelemmel a fényképező művészemberek egy csoportjának múlékony helyzetekről vagy állapotokról készült dokumentációjáért, egy befejezetlen munkaprojektért, kimondott, de nem rögzített szavakért, stb. Bizonyos ideig úgy tűnt tehát (volt ebben önszuggesztió is), hogy a művészet erőszakmentesen megszabadul majd a „műtárgy, mint fogyasztási cikk” státuszának és a piacnak a zsarnokságától. Három évvel később, 1972-ben azonban az első és jelentősebb konceptuális művészek már nemcsak az USA-ban, hanem Nyugat-Európában is el tudták adni műveiket, méghozzá jelentős összegekért. A világ leginkább elismert galériái mutatták be azokat. A koncept jegyében született alkotások is a műtárgyak piaci kommunikációjának tartalmává váltak, integrációjuk a társadalmi használat közben elhasználódó javak viselkedését kényszerítette rájuk is.Számosan a konstruktivista hagyomány, Tatlin, Rodcsenko, Vantongerloo, NaumGabo közvetlen folytatójaként léptek fel. A hatvanas- hetvenes években a médium tisztasága nevében kifejezett állítások átmenetileg megdicsőült módszerré lettek, - amelynek végérvényességre törő komolysága és következetessége még erkölcsi természetű mondanivalót is rejtett - feltétlen tiszteletet érdemel. A minimal - művészetben a művészet szükséges feltétele - a médium – egyetlen elégséges ürüggyé vált. Önmaga szemléltetése lett létezésének egyetlen célja. Izgalmas filológiai feladat azoknak az elméleti és gyakorlati álláspontoknak a megkülönböztetése, melyek a minimal art, az ABC art, Primarystructure (elsődleges képszerkezetek) vagy specificobjects (különös tárgyak) között van. A Land Art mesterei a hatvanas évek vége felé előszeretettel kezdtek különböző kreatív műveletekbe a jól berendezett galériák és múzeumok falain kívül is. A kezdeti és bátortalan tájékozódás a táj léptékben megvalósítható „nem galéria művészet” iránt művészek sokaságát késztette arra, hogy a vizuális kultúra új lehetőségeit itt, ezen a területen keressék. A táj formációi, a horizontok vonalai, az időjárás alakzatai, az erózió, valamint a tér kiterjedései mind, mint valóságos alkotói „anyagok” léptek be először a modern amerikai művészek immár kitágított falu műtermeibe. A táj-léptékű művészet elnevezéssel világszerte megismert alkotói irány nemcsak erőteljes beavatkozás volt a nyugati művészet adott állapotába, hanem tiltakozás is a természet elidegenült szemléletével szemben. A környezet általános állapotával kapcsolatos aggodalom elemei is megjelentek ebben az erőteljes „menekülési” folyamatban.